Blog indító posztunkat azzal kezdtük, hogy a kivándorlási számháború folyamatos, mondhatni örök klasszikus. Úgy röpködnek a becslések és kutatási felmérések, mint a felvételi pontok a kihirdetési buli előtti hónapokban, amikor anyukák a kert végében teregetnek és egymásra kontrázva latolgatják a csemetéik esélyeit (ELTE? Oxford? főiskola?, juj…!) Az egyik a vészharangot kongatja, a másik tükörstatisztikákból és nagymintás szándékfelmérésekből szórja a számsorokat, ugyanakkor a magyar munkavállalók külföldről hazautalt pénzösszegei is hol örömre, hol bánatra adnak okot. Mármint statisztikailag, és márványmintás banki megfigyelőállásokból.
A származási országától eltérő országban élő, dolgozó és a szabad mozgás jogával élő munkavállalók (és ezen belül az innen átmenetileg vagy tartósan elpályázott sok magyar versenytárs) pontos számát megmondani viszont nem lehet. Mivel mozgásban vannak.
Ha mindenki szépen letelepedne, egy helyben maradna, szabályszerűen bejelentkezne a hatóságokhoz, hivatalokhoz, és még a kutatók, kérdezőbiztosok szeme elé is kerülnének – ahogy az a nagy könyvben sincs megírva –, akkor sem lehetne pontosan megmondani, hogy hányan élnek idegen országban.
Ez egy ilyen játék. Becslések vannak, amelyekre nem biztos, hogy érdemes rávetődni, mint egy árnyékra. A kavicsok számát még Han Solo sem lenne képes pontosan megmondani, hiába tud behunyt szemmel röpködni az aszteroidamezőben. (Nyilván pár nagyobb darab benne van a birodalmi aszteroida-atlaszban is, de nem mind.)
Ennél már csak a szándékfelmérések a legfurcsábbak. Amikor megkérdeznek pár fiatalt, hogy hol és hogyan képzeli el az életét, miért, mennyiért és merre mozdulnának. Sokan rávágják gondolkodás nélkül is automatikusan, hogy „külföldön” és erre összeszorulnak a szívek, mert lassan elfogyunk és a legértékesebb, tanulni, dolgozni, nyelveket beszélni vágyó fiataljaink mennek el éppen. Mivel kis túlzással már csak kétféle fiatal létezik Európában:
- aki volt már erasmusos (vagy a tesója, barátja) és aki ezután lesz,
- aki volt már munkanélküli és aki ezután lesz.
Azonban ezek többtényezős és sokváltozós modellekre épülnek, ahol a szándék önmagában még édeskevés az alapozáshoz és általában bármiféle prognózis készítéséhez.
Mi, akik mindenféle korú és helyzetű álláskeresővel és állásváltoztatóval (olyan munkavállaló, akinek épp van melója, de váltani szeretne, mert nem elégíti ki a jelenlegi munkakörülmény és/vagy a fizetés) találkozunk és a külföldi munkavállalási terveikről beszélgetünk velük, gyakran megállapítjuk, hogy aki egyik nap szenvedélyesen sorolja, miért szeretne külföldön dolgozni vagy egyenesen kivándorolni, a másik héten szimplán meggondolja magát, mert épp:
- talál egy olyan állást, amely boldoggá (és magasabb életszínvonalon élővé) teszi,
- előléptetik, áthelyezik, ami megváltoztatja a nézeteit,
- szerelembe esik és nem akarja itthagyni az új párját (vagy épp a másik nem akar menni/elengedni),
- hirtelen ápolni kezd vagy ápolásra szorul,
- nincs vagy elfogy a tartaléka az induláshoz,
- hiányzik a cselekvési potenciál (azaz nem tesz semmit a szenvedélyes beszéden kívül),
- tesz pár kísérletet, de mindannyiszor lepattan, a nyelvtanulásra pedig nem fordít többet.
Ezek pedig az életben még a legegyszerűbb és leggyakoribb forgatókönyvek. A szándék és a megvalósítás között viszont meglehetősen hosszú az út. Bármi is lehet, vagy az ellenkezője. Aki mozgásban tud lenni, az úgyis mozgásban lesz. A munkavállaló oda megy, ahol értelmes munkát talál és megfizetik a tevékenységét, tudását (meg ahol egyáltalán értéknek érzi magát). A pénz pedig oda folyik, ahol már van.
Ezért a nyári uborkaszezonban a számokon derengésnek annyi értelme van, mint a különféle mértékű napvédő faktoroktól várni, hogy az égvilágon senki se égjen le. (Valaki úgyis mindig le fog, bármivel is kenegesse magát sűrű fogadalmak közepette.)
