,,Frederick és én visszafelé autóztunk ebédszünetből dolgozni. Programozók voltunk egy közepes méretű német cégnél. Valami német hip-hop zenét hallgattunk letekert ablaknál, amitől kettőnk közül inkább csak ő jött izgalomba. Olyankor kikönyökölt és heves bólogatásba kezdett, mint az a bizonyos kutyafigura a kalaptartón, amit én nem igazán értettem, mint ahogy a recsegős, pattogós gettónémet nyelvezetet sem, amit ráadásul bántóan gémeskútmély basszus kísért. Rákérdeztem valamire a dalszövegből, hogy jól értettem-e azt a sort, hogy... (Persze nem értettem az égvilágon semmit sem.) Frederick viszont az érdeklődésemnek nagyon megörült és volt olyan rendes, hogy az egyik piros lámpánál várakozva visszaléptette a számot és sorról-sorra elmagyarázta nekem, miről is szól az a szövegdarálás. Kibogozta nekem a rímek mögött rejlő hasonlatokat, kódolt kifejezéseket, üzeneteket, társadalmi jelenségeket és egyszeriben elkezdtem megérteni a zenén keresztül azt a szubkultúrát."